0. Biológia: attól, hogy mi itt arra koncentrálunk, amin tudunk változtatni, a tény tény marad, miszerint igen, vannak emberek, akik egyszerűen keljfeljancsinak születnek és sokkal könnyebben fognak kilábalni (nemhogy kilábalni, de megerősödve kijönni!) egészen elképesztő traumákból, mint mások. A jó hír, hogy van játszóterünk és a génjeink NEM fogják teljes egészében (sőt) meghatározni, mennyire leszünk reziliensek.

1. Öntudatosság: a reziliencához vezető első lépésként érdemes visszaköltözni a lelkünkbe. Az ellenálló emberek tudatában vannak éppen aktuális gondolataiknak, érzéseiknek, fizikai állapotuknak, egyszóval mindful módon, ítélkezésmentesen, de kíváncsian és gyakran tanulmányozzák saját magukat. Amikor egy stresszes helyzetben megállsz egy másodpercre csak hogy megállapítsd, hogy uhh, ez a prezentáció necces lesz, izgulsz miatta, rühelsz emberek előtt beszélni és izzadsz, mint prosti a templomban.. na ERRŐL beszélek.

2. Önszabályozás: ha megvan az öntudat(osság), és észreveszed, hogy idegességedben/unalmadban megint az asztalodon figyelő másfél kilós gumicukros bödönhöz nyúlnál, akkor jön képbe az önszabályozás (hiszen aminek nem vagy tudatában, azon változtatni sem tudsz, ugye) és itt még van egy utolsó esélyed megnyerni a csatát a seregnyi cuki, édes de rohadt egészségtelen hariboval szemben: önuralmat gyakorolhatsz és a.) kidobhatod a francba az egész csomaggal b.) lehetsz ördögi és odaadhatod a pénzügyes Ágotának, hízzon csak ő. :D

3. Hatóképesség: a következő lépcső, avagy amikor TUDOD, hogy rendelkezésedre áll a megfelelő tudás, skillset és kontrol, hogy az adott (stresszes) szituációból a lehető legtöbbet hozd ki.

4. Mentális agilitás: challengeld magad, hogy egy adott helyzetre a lehető legtöbb nézőpontból nézz rá! Engem -hosszas küzdelem után- két hete diagnosztizáltak egy gyógyíthatatlan, autoimmun emésztőrendszeri betegséggel. Mondanom sem kell, nettó sz*pás a történet és két napig -ahogy egyfajta gyász folyamaton mentem keresztül, amire szükség is volt- ugyan nagyon sajnáltam magam, de a 3. naptól elkezdtem számba venni, hogy azon kívül, hogy egy ilyen betegség mit vesz el, nézzük csak meg, mit AD. Új prioritások, figyelmeztetés, hogy lassítsak, életmódváltásra kényszerítés, remek lehetőség új, lágyabb sportok kipróbálására, "atyai pofon" a testemtől, amit oly sokáig használtam ki, új célt adott az életben (így találtam magam stresszmenedzsment tréner nebulóként), új közösséget találtam stb. Szóval perspektíva. Sok-sok perspektíva.

5. Kapcsolódás: a reziliens ember NEM magányos farkas. (Eleve mekkora képzavar már, mindig is utáltam. Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy na majd a magányos farkas megy és jól megrezilienskedi a világot EGYEDÜL? Ki???) Támogat másokat és maga is keresi/elfogadja mások segítségét. Vállalja sebezhetőségét és nem gondolja, hogy egyedül kelll leküzdenie az akadályokat. A kapcsolódás egyébként szerintem egy roppant érdekes téma.. hiszen annyi mindent jelenthet. Jobb kapcsolódást saját magammal, önismeretet..kötődést a környezetemmel, a kollégáimmal, családommal, a közösséggel, de a spirituális, sőt, vallásos konneksön is ide értendő.

6. Optimizmus: óóóóó, igen. :) Na persze itt nem az izzadságszagú, gondokat szőnyeg alá söprős, tikkelve és remegő hangon "demindenrendbenleszféligteleazak*vapohár"-azós, tagadó, elkerülő "optimizmust" értem. Az ugyanis nem optimizmus, hanem színtiszta életképtelenség. Hanem a tények elfogadása mellett (vagy ellenére? HAHA :D) a pozitív jövőbe/kimenetelbe vetett bizalmat. Az optimista -az én szememben- sosem passzív. Elemzi, hogy az adott stresszes/traumatikus helyzetből mi az a rész, legyen az bármilyen pici, ami fölött van kontrollja, és arra helyezve a hangsúlyt keres, kutat, cselekszik és aktívan hozzájárul a jobb eredményekhez.