Néhány hete, hogy életem eddigi legnehezebb döntését meghozva, a blog szerkesztőségének Senior Vice Presidentjét, Mancsit hosszas és fájdalmas betegség után átkísértem a szivárványhídon. A lelkem egy pici része vele együtt ott nyugovóra tért, de mindennek ellenére pozitívan nézek a jövőbe és ahogy a kis bánatom nosztalgiává enyhül, úgy kezd körvonalazódni, mit is tanultam azalatt a 11 év alatt, amit mellette tölthettem. Tudjátok, hiszek a szinergiában és abban, hogy ahogy egyre jobb falkavezér lettem számára, úgy vezetőként is gazdagodtam, ezer más dolog mellett, amit a kutyáink jobban tudnak nálunk a világról, a sikerről, az életről és bizony, a karrierről.

Erős leszek és nem lövöm el a Saint-Exupéry idézet (igen, AZT), haha, de bizony ám. Felkelsz, sétálni viszed, szeded a kakit, fizeted az oltást, foglalkozol vele. Mert ezt vállaltad. Persze a mérleg másik serpenyőjében ennél jóval több van, így nem kérdés, hogy “megéri”, de bizony egy (két..) háziállat felelős tartása megtanít minket, mi fán terem a felelősség. Ha már felelős állattartás. Tudjuk, hogy pénzügyileg is tudatosan kell készülni egy kis jószág nevelésére (erről bővebben itt) és ha esetleg mostanában gondolkodsz új kuty beszerzésében, ahogy én is, akkor kérlek, nagyon figyelj oda, honnan jön az a kisnagykutya.. a szaporítókat, mint a pestist kerüld és vagy rendes tenyésztőhöz fordulj vagy még jobb, fogadj örökbe (erről bővebben a bejegyzés alján)

Na neeeem, nem a klasszikus engedelmességről beszélek, lássuk be, Mancsi akkor csinált belőlem hülyét, amikor csak akart. *önirónia*. De az is igaz, hogy mikor az 5 kilós kutya teljes hátát lenyúzta egy 60 kilós bullmasztiff és az egyetem orvosai napokig egy forintot nem tettek volna arra, hogy ezt túléli.. Na EZ a kutya a 3. napon harapós kutya plecsnit kapott a ketrecére, mert nem tetszett neki a kórházi tartózkodás. Ugyanez a kutya a 4. napon a saját lábán sétált és ment pisilni. És bizony ugyanez a kutya épült fel 100%-osan (persze a cuki, tenyérnyi hiányzó szőr a hátán megmaradt szexepilnek). Ez a fajta reziliencia (ha van ilyen állatoknál), kitartás, jó értelemben vet makacsság képes hatalmas teljesítményre inspirálni.

Az előző ponthoz szorosan kapcsolódóan.. Mancsi, amikor sz*rul volt, “szólt”. Milyen érdekes. Egy lény, akinek nem állnak rendelkezésre szavak, mégis sokkal jobban ki tudja (meri???) fejezni magát sokunknál. Fáj? Nyüszítek. Szeretlek? Hozzád bújom. Magányra van szükségem? Elvonulok. Megsimogattad Pudit a szomszédból? Odaszarok a szőnyegre, mint a szél, csak figyelj. :D Olyan egyszerű, olyan magától értetődő, egyértelmű, mégsem a másik kárára. Frenetik.

Mancsi – és semelyik másik kutya sem- sosem aggódott a jövő miatt vagy pörgött a múlt eseményein. Csak nézd, mit nézd, gyönyörködj abban, hogy a gyerekhez hasonlóan mennyire mindig jelen van abban, amit csinál. Sétáltok és ő közben nem a telefonját nyomkodja, emailt ír vagy dühöng 7 órával azután, hogy nála fogyott ki a kávé az irodában vagy retteg a holnapi megbeszélés miatt. Nem. Sétál. Szagol, érzi a kapcsolatot kettőtök között és a ternészet lágy, itt-ott kutyakakis ölén. Mert az arra való.

Ha tünemény, vicces stílusú állatmentőket keresnél, ajánlom figyelmedbe a  Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát-osokat, akik közvetlenek, imádnivalóak csakúgy, mint a mentett kutyusaik, nézz körül náluk!

 Addig is, kérlek dobj egy like-ot a blog FB oldalára, ahol hamarosan az új VP is bemutatásra kerül. ;)

Végezetül egy kép Mancsiról. RIP, Tipukám. <3